A streaming már meg is ölte a tévéket?
A Netflix Franciaországban lineáris csatornára hasonlító szolgáltatást indított 2020-ban Netflix Direct néven: nincs algoritmusokkal felpörgetett ajánlórendszer, meg személyre szabott tartalom, csak egy tévéújság, sorozatok egymás után. Egyetlen adó, mint harminc évvel ezelőtt: még jó, hogy a tévémacit, meg a hétfői adásszünetet nem hozták vissza tesztjelleggel.
Persze mindez csak egy kísérlet a Netflix applikációjában. A döntési fáradság ellenszerét keresik azoknak, akik csak nézni akarnak valamit. Bármit. Jól mutatja, hogy a streaming még keresi magát és fogalmunk sincs, hogy mit és hogyan nézünk majd jövő nyáron.
A Google tavaly lőtte le a YouTube Originalst, ahol sorozatokat és valóságshow-kat kínált, és ezzel úgy tűnik, jó időre letettek arról, hogy a YouTube-ot videós platformból streaming-szolgáltatássá öltöztessék át.
Tucker Carlson, a Fox News hírcsatorna egykori sztárja júniusban a Twitterre költözött, még ha nem is teljesen önszántából. De persze nemcsak kipötyögött pár konteós tweetet, hanem Elon Musk kicsit csavart a kedvéért az algoritmusokon, hogy az első napokban több mint hatvanmillió emberhez jusson el, ahogy ufókról hadovál. Vagyis a Twitter egy kicsit Fox Newst játszott, úgy tett, mintha nem is közösségi platform, hanem tömegmédia lenne.
De hogy ne menjünk ennyire messzire, Magyarországon is ellentmondásos a hagyományos és az új média helyzete: a kereskedelmi csatornák nézettsége ugyan folyamatosan csökken, naponta mégis még mindig több milliónyian ülnek le a tévé elé, vagyis néznek önszántukból kétharmad tartalmat, egyharmad reklámot. Azonban amíg pár éve a kereskedelmi csatornák még maguk gyártották futószalagon a celebeket, addig ma már importra szorulnak: TikTok- és YouTube-sztárokat szerződtetnek le főműsoridős zsákbafutásra meg társkeresésre.
Ha mindez most random felsorolásnak tűnik, annak az az oka, hogy tényleg ilyen kusza a helyzet: a nagy képernyőért folyó küzdelem leginkább egy olyan futóversenyre hasonlít, ahol már senki se fut, inkább elektromos rollerrel, furgonnal, aeroplánnal vagy éppen atommeghajtású tengeralattjáróval tör a győzelemre. One man show-k, kreatív műhelyek, stúdiók, hagyományos médiatermékek, távközlési szolgáltatók, platformok és ökoszisztémák keresik a helyüket a nagy tolakodásban, amit manapság úgy hívnak, hogy figyelemgazdaság.
Ezen belül a képernyőért, vagy inkább a kanapén képernyőt bámulásért is óriási a verseny: a hagyományos tévé helyét nem csak a streamingplatformok akarják átvenni, és aki azt mondja, hogy tudja, kik lesznek a végső befutók, az vagy hazudik, vagy Elon Musk, aki amúgy is mindig mindenről mindent tudni vél.
„A nagy képernyőért folyó küzdelem leginkább egy olyan futóversenyre hasonlít, ahol már senki se fut, inkább elektromos rollerrel, furgonnal, aeroplánnal vagy éppen atommeghajtású tengeralattjáróval tör a győzelemre.”
Nem is olyan régen a távközlési cégek még arról álmodtak, hogy nemcsak a kábelt és a jelet adják majd, hanem a tartalmat is: azóta a tengerentúlon inkább bevásárolták magukat pár tévébe, itthon meg inkább csendben abban reménykednek, hogy lesznek még emberek, akik okostévé helyett majd a szolgáltató set-top boxán nézik a Netflixet.
Most még úgy tűnik, hogy a techcégeknél az előny, de ez egyre inkább csökken, hiszen a streaming egyre érettebb technológia.
A digitális mozgóképes tartalom sikere három dolgon múlik: a tartalmon, a UX-en és a branden. UX alatt itt most nemcsak a gombok és legördülő menük elhelyezkedését, formáját, meg úgy a felület kezelhetőségét, egyértelműségét értem. És még csak nem is azt, hogy a felhasználói élmény része az is, hogy a tartalmat ott és akkor kapom, amikor arra éppen vágyom, sőt akkor, amikor még nem is tudatosult bennem, hogy vágyom rá, ráadásul olyan természetességgel, hogy még csak meg sem lepődöm rajta. Mindezeken túl a felhasználói élmény, a tágabban vett UX része az is, hogy amikor tartalmat fogyasztok, egy közösség részévé is válok: ez a tévé varázsa, amit a streaming minden eszközzel megpróbál lemásolni. Hab a tortán, hogy velem egy időben mások is részesei az élménynek, és másnap mindezt meg is beszélhetem az ismerőseimmel.
És ahogy írtam, a streaming a brandről is szól: mivel ezek a vállalkozások jelentős részben, vagy teljes egészében előfizetésből akarják eltartani magukat, valójában nemcsak az elérhető tartalmaikat árulják, hanem a jövőbeli tartalmak ígéretét is. Az értékes előfizető ugyanis nem mondja le az előfizetését, mert egy péntek este nem talált semmit a felületen, inkább elhiszi, hogy legközelebb ez másképp lesz. Hogy majd érkezik valami, amiről bűn lenne lemaradni.
Ahogy egyre élesebb a verseny, úgy záródnak majd el a tengerentúlon is a most még nyitott pénzcsapok: a nagy steamingplatformok egyre átgondoltabban költenek majd tartalomra és fejlesztésre is. Meglepő, de éppen ez a spórolás lehet az, ami felértékeli majd a brand és a marketing szerepét: egyre fontosabb lesz az ígéret.
Ha az a kérdés, hogy tizenöt év múlva lesz-e hagyományos tévé, akkor a válasz az, hogy nem. Vagy nem jellemző. Ha viszont úgy tesszük fel a kérdést, hogy léteznek-e majd a mai ismert tévés brandek és lesz-e olyan technológia, ami a lineáris tévézésre hasonlít, akkor a válasz az, hogy tuti.
Az igazi kérdés csak az, hogy a hagyományos tévék külföldön és itthon át tudják-e majd menteni magukat a saját streamingfelületeikre, esetleg egy YouTube-szerű platformon jelennek majd meg, vagy inkább csak a nagy nemzetközi vállalatok beszállítói lesznek.
Ha nem kapcsolunk el a reklámblokk alatt, előbb-utóbb kiderül.