LinkedIn celebségem gyökerei
A történetmesélés egészen biztosan fontos szerepet játszott abban, hogy az ember az állatvilágból ki tudjon emelkedni. Példabeszédeken át terjedt a „best practice”: tanuljunk magunkról, a világról. A történetmesélés ősi élményét volt szerencsém megtapasztalni orosz utazásaim során, a kétezres években. Az ebédeknél, vacsoráknál szónokolt kis köszöntő beszédeken, „tósztok”-on edződtem. Itt tanultam meg, hogyan kell pár perc alatt felépíteni tanulságos, egyszerre vicces és komoly történeteket.
Vodkával nehezített terepen, idegenben kellett nyerni. Figyelmet, szeretetet, tapsot, megrendelést.
A lényeg ugyanez a mai LinkedIn-posztok esetében is: ha velős, akkor csont nélkül átmegy.
TÓSZT, VODKÁVAL
Az asztalnál ülő társaság tagjai az étkezések elején, közben, végén egy bizonyos protokoll szerint rövid pohárköszöntőt mondanak. Minden köszöntő után inni is kell egy kupica vodkát. Az, hogy valaki szívbeteg, gyógyszert szed vagy antialkoholista, nem érv: jót nevetnek rajta, és kreatív, de gyenge próbálkozásként tekintenek rá.
Először a házigazda köszönt, majd a legmagasabb rangú látogató. Utána egy helyi vendég következik, mondjuk a falu polgármestere, majd a következő szintű vendég és így tovább. A hatodik tószt mindig a nőknek szól, ekkor az összes férfinak fel kell állni, és mindenki egyszerre húzza le az italát, melyet nagy taps követ.
Mese nincs, inni kell, ha integrálódni akarsz, ha azt akarod, befogadjanak. Anélkül pedig nehéz bármilyen üzletet kötni velük: nem szívesen vesznek semmit tőled, de még azt is megkockáztatom, hogy eladni sem igazán szeretnek olyannak, aki visszautasítja őket.
Kiváló vendéglátók: figyelnek, töltenek.
Egyszer próbáltam sumákolni, és titokban, amikor a kolhoz elnöke nem nézett felém, a vizespohárba löttyinteni a felest. Gondoltam, onnantól biztonságban leszek, hiszen vizet még sosem tukmáltak rám.
A házigazda hetedik érzéktől vezérelve rám kiáltott: Áháá, pártizán!!!
Öles léptekkel elindult felém a vodkásüveggel, és vigyorogva már ki is töltötte az újabb adagot. Szóval a tószt után inni kell, ez az igazi „szájhagyomány.” 2 in 1. Illetve 2, 3, 4, 5, 6 for 1.
VIRTUÁLIS TÓSZT, VODKA NÉLKÜL
Egy jó LinkedIn-poszt is olyan, mint egy pohárköszöntő. Sokféle érzést generál: lesz irigy (nem ő találta ki), hozzászól a cégvezető, szereti a marketinges, tanul belőle a HR-es, pontosít a minőséges, nem ért egyet vele a programozó, magában vigyorog az egyszeri dolgozó. A poszttól függően a szerepek cserélődnek.
A LinkedIn nem Facebook, bár többen keverik: itt posztolni kell, nem pózolni! A nettó pózra főleg szánalomlájkok jönnek, leginkább a saját beosztottjaidtól: „Yes! Wow! Congratulations!” És közben magukban megállapítják, milyen szerencsétlen lehetett az a mezőny, amiben te díjat érdemeltél.
A JÓ POSZT LÉNYEGE A HOZZÁADOTT ÉRTÉK
Minden poszt olyan legyen, hogy az olvasónak megérje 5 percet áldozni az életéből a gondolataimért cserében. Kell, hogy elgondolkodtasson, ötletet, információt, inspirációt adjon!
Magam is inspirált vagyok: amikor könyvet olvasok, filmet nézek, kiállítást látogatok, a kisördög rögtön belém bújik: hogyan lehetne a mondandót tömören, élvezhetően továbbadni?
Mint egy bálna, mindent átszűrök sziláimon, és a lényeget poszttá formálom. Megírás után végigrágom, emésztem, alszom rá, rövidítem, néha kidobom, néha újraírom. Gyakran megmutatom feleségemnek a majdnem kész verziót, aki könyörtelen: „bébi, az elejét nem értem, a végén meg túlfényezed magad!”
Finomhangolom, lassan letisztul, ülepszik, beérik.
A LinkedIn szervere egyszer talán elrozsdásodik, elég vagy felrobban, ezért időnként kinyomtatom írásaimat. Készül könyvem is, kézzelfogható, lapozható, illatos örökségem.
Köszönöm immár 11 000 követőmnek, hogy olvasnak, lájkolnak, egyetértenek, ellenkeznek, megkérdőjeleznek, kiegészítenek. Hatunk egymásra, együtt fejlődünk, kapcsolódunk, ingyen brainstormingolunk. Beköltözünk egy időre egymás virtuális életébe.
Linking Forever!
Holland exkollégám, Sjaak, akinek a moszkvai parkolóban félreértésből behúztak egyet, a másnapi konferencián, bedagadt szemmel, rövid tószttal indított: „Anyukám sajnálta, hogy nem lett kék a szemem, szerinte jól illett volna a barna hajamhoz. Oroszországban ezt a vágyát sikerült teljesítsem!”
A hallgatóság örökre a szívébe zárta.